Méhpempő
Méhkenyér
Virágpor

A propolisz története

A propolisz görög eredetű szó, jelentése: „a város védelmezője’ - a város nem más, mint a méhkas. A  latin ’propolire’ szó jelentéséből kiindulva szintén hasonló megközelítésre juthatunk. A ’propolire’ ’kabátot/ bevonatot’ jelent, és arra utal, hohy a méhkas belső falait a méhek propolisszal „burkolják”.

A propoliszt Ősidők óta ismeri az emberiség. Megfigyelték, hogy egy túlzsúfolt méhkasban nagyon kevés fertőző betegség terjed el. Mindez annak az anyagnak köszönhető, amivel a dolgozó méhek bevonják a kaptár falait, betömködik annak lyukait: Ez a propolisz!

A propoliszt már a kezdetektől használták különböző betegségek kezelésére, külső-belső fertőtlenítésre egyaránt. Közkedvelt „ragacsos anyag” volt a gyógyítók körében.

Származási helyről a propolisz kapcsán nem igazán érdemes beszélni, hiszen egyrészt térben és időben egymástól igen távol álló népek ismerték már. Másrészt pedig a propolisz a „természet, pontosabban a méhek ajándéka”, amelyre nagyon hamar felfigyeltek az ókor társadalmak szemfülesebb tagjai.

Propolisz az ókorban:

Az első feljegyzések a propoliszról az ókori Egyiptomból származnak. Feljegyezték, hogy a papok a gyógyítás során a sebek kezelésére használták. A fáraók mumifikálásánál is igénybe vették a „fertőzésellenes, ragacsos anyagot”.

Az ókori Görögországban Arisztotelész a „fák könnyének” nevezte el a propoliszt, amelyet főképp a bőr felületi sérüléseinek a kezelésére használt.

A Római Birodalomban a katonák sebfertőtlenítőként tartották maguknál.

A görög orvos Dioszkoridész i.sz. az I. században a „De materia medica” (magyarul: „A gyógyító anyagokról”) c. tanulmány szerzője a propoliszt úgy említette, mint egy sárga, illatos és ragadós anyagot. A propoliszból készült kenőcs Dioszkoridész szerint megszüntette a sömört, a gőze pedig csillapította a köhögést

Propolisz „felfedezése”:

A XI. században a perzsa származású orvos Avicenna a propoliszt a katonák figyelmébe ajánlott a bőr sérüléseinek a kezelésére, és a láz csillapítására.

Közép-Amerikában az inkák propoliszos főzetet ittak láz –és fájdalomcsillapítóként.

A középkori Európában propolisz lapokat tettek az újszülöttek küldökére, a gyorsabb gyógyulás érdekében. Feljegyezték azt is, hogy kezdetleges higéniás módszerként egyesek propolisszal fertőtlenítették szobáikat.

Egy, a XII. századból származó orosz feljegyzés szerint a porpolisz alkalmas a fogak és a torok fájdalmának a csillapítására.

A világhírű olasz hegedűkészítő Antonio Stradivari (1643- 1737) propolisszal „lakkozta”, ápolta eladásra szánt hegedűit.

A XVIII. századi Franciaországban a propoliszt főleg sebfertőtlenítőként alkalmazták, Sőt egészen a XX. századik így tettek a nagyvilágban. Mivel nem ismerték még az antibiotikumokat, a propoliszt elsősorban a sebek fertőtlenítésére használták, közvetlenül a sebre helyezték.

Az iparosodás, a gyógyszertudomány megjelenésével ahogy a természetes anyagok nagy része, úgy a propolisz is feledésbe merült.
Modern korunkra  a propolisz újra az érdeklődés középpontjába került, köszönhetően annak, hogy a tudomány alaposan megvizsgálta ezt a roppant értékes anyagot. A ’méhszuroknak’ is nevezett propolisz jótékony hatásai tudományosan bizonyítottá váltak.